Tudatos lényként bizonyára te is elgondolkodsz a következő kérdéseken: Ki vagyok valójában? Ki néz ki a fejemből? Mi a lét értelme? Hogyan keletkezett a világ? Mi a halál? Ezek a kérdések minden keresőben, spirituális vagy csak bizonyos intelligenciával rendelkező emberben egyszer felmerülnek és utána nehéz tőlük szabadulni.

A mai anyagközpontú világunkban nehéz elhinni, hogy a meditáció és az átma vicsára – amely az advaita védánta filozófia lényege – ezekre a kérdésekre közvetlen válaszokat tud adni.

Mi a Valódi Énünk a testen, elménken, személyiségünkön, kondicionáltságunkon, belénk nevelt viselkedésmintákon és programokon túl?
Erre a kérdésre az elméből nem érkezhet igaz válasz, Valódi Énünket nem lehet kigondolni, felismerni, megtapasztalni, nem válhat a figyelem tárgyává, hiszen az mindig az alany, a forrás… még az én érzése előtt.

Ahhoz, hogy tiszta formájában éljük át énünket, az elme csendje elenegdhetetlen. Ebben a belső csöndben van lehetőség a “Ki vagyok Én?” kérdését koncepciók, elvárások, tanult azonosulások nélkül feltenni, és felismerni, hogy ez valójában nem egy kérdés, amire választ kell találnunk. Nem egy mantra, amit ismételnünk kell. A “Ki vagyok Én?” egy irány, amit követve a figyelem saját forrása felé fordul, és – ha az elmében a meditáció segítségével megteremtjük a szükséges teret hozzá – világossá válik, hogy valójában oda igyekszünk, ahonnan elindultunk, amit keresünk, az maga a kereső, tárgy és alany eggyé olvad.

Ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy a kettősség illúzió, külső és belső csak két egymás felé fordított tükör, melyben megpillanthatjuk a formán túli, Valódi Énünket…

“Engedd el az istenképed és megtalálod Istent. Engedd el az önképed és megtalálod Önmagad. Ha igazán szerencsés vagy, közben arra is rájössz, hogy mindkét esetben ugyanazt találod meg.”

Az elvonulás ehhez a megéléshez igykeszik majd utat mutatni, a meditáció és a védikus tanítások egységével.